Az előző részben főleg a Jobbikról volt szó. Aki nem tette az ide kattintva olvashatja.
A mostaniban Vona Gáborról a néppárti-hobbináci, a megélhetési politikusról írok.
Vona Gábor 2016-os bejelentése kavarta fel azt a poshadt állóvizet, ami akkoriban körülvette őket. A három alelnököt és a szélsőjobbos körökben kultikus Hegedűs klán női tagját a tisztújítás előtt egyaránt tiltólistára tette. A Jobbik elnöke kinyilvánította, hogy a párt eddigi erős emberei közül néggyel nem akar, nem tud, és nem is fog együtt dolgozni, erre pedig a Jobbik alapszabálya szerint lehetősége van – ez egy ilyen klub, nem bázisdemokrata Soros-ügynökök alapították.
A reakció a várható forgatókönyv szerint zajlott: a vezérelvű, putyinista mozgalomban hirtelen szárba szökkent a demokrácia iránti olthatatlan vágy, mert hát ők is csak az olyan diktatúrát szeretik, ahol ők diktálnak. A szélsőjobb fórumain versenyt zsidóztak és hazaárulóztak a különböző csoportok hívei, újfent igazolva, hogy miért beteg leginkább ez a szubkultúra: semmilyen körülmények közt sem képes a világ történéseit a zsidó–nem zsidó reláción kívül értelmezni, épp ahogy a bajtárs és az áruló közti fokozatokat sem találja meg.
A Vona által kiszorított vezetők az esetet úgy próbálták értelmezni, mint a Vona Gábor-féle néppárt és a Novák Előd vezette radikálisok összecsapását. Döbbenten forgatták a szemüket azon, hogy velük is megtörténhet egy olyan politikai leszámolás, ami a Jobbikban mindennapos rutin – lám csak, ők is az alá a hentesbárd alá kerülhetnek, amely nem olyan rég még az ő kezükben aprított, például amikor a szép emlékű Szegedi Csanád alelnök úr kóser politikai vállalkozásának érdekében fél megyéket zártak ki a pártból.
Legkésőbb, amikor a tévéostrom szélsőjobbos ikonja, a hatvannégy vármegyés Toroczkai László és az izgalmas performanszairól híres érpataki polgármester, Orosz Mihály Zoltán egyaránt hitet tett Vona mellett, már nyilvánvaló volt, hogy itt néppárti–radikális szembenállásról szó sincs. A sajtó, a Török Gábor vezette politológustársadalom, a különböző pártok, de még maguk az úgynevezett áldozatok is azt a narratívát fogalmazták meg, hogy ez egy hatalmi játék, amelynek keretében Vona összeférhetetlen és szereplési kényszeres figurák helyett lojális emberekkel veszi körül magát.
Csakhogy az ideológiai összefüggés félreérthetetlen: a Jobbik vezérkarában lezajlott leszámolás alapja a pártban működő két nagy szellemi áramlat konfliktusa volt. Novák és Hegedűs a Jobbik plebejus–miépes hagyományait, röviden a nemzeti radikalizmust képviselik, velük szemben Vona belső, bizalmi köre mélyen megveti ezt az avítt, hőbörgő, zsidózó, kocsmázó világot – őket vonzalmuk az olasz filozófushoz, Julius Evolához, a tradicionalizmushoz és a dinasztikus legitimizmushoz fűzi.
E kör, akár egy okkult szekta, önnön kiválasztottságának és beavatottságának fölényes magabiztosságával olyan értékrendet vall és hordoz, ami nem pusztán a Jobbik szavazóinak gondolkodásával, de a magyar történelem és kultúra szinte semmilyen hagyományával össze nem egyeztethető. Ők azok, akik Kossuthra mint árulóra, Haynaura mint hősre emlékeznek. Számukra nem Rákóczi, Széchenyi vagy Deák a példakép, hanem a Habsburg-házi királyok. Ha 1848-ra gondolnak, csak egy zavaros, baloldali mészárszéket látnak, melynek egyetlen célja azzal az arisztokrata kaszttal való leszámolás volt, ahová alighanem magukat is tartozónak vélik. Az ő álmuk nem egy erős és független Magyar Köztársaság, hanem egy kozmopolita kasztrendszer, melynek államformája természetesen monarchia.
Nem gondolom, hogy a fenti ostobaságok – amelyeket az Attila Király Népfőiskolán László Andrásnak vagy Vona Gábor lelki vezetőjének, Baranyi Tibor Imrének az előadásában már alighanem sokan megismertek – bármennyivel is alávalóbbak volnának, mint az a mélyproli, egalitárius antiszemitizmus, amit a Jobbik másik szárnyának a Szabó Dezső-életműből leszűrnie sikerült. Nyilván hatalomtechnikai szempontból is hasznos a párton belül egy olyan „élcsapat”, melynek tagjai közt a titkok és hazugságok komplex rendszere megbonthatatlan közösséget teremt: ami Orbán köre számára a Bibó István Szakkollégium közössége, ami a Brit Birodalomnak a szabadkőművesség, az Vona Gábor és bizalmasai közt a tradicionalizmus.
Vajon miért veszi körbe mindezt diszkrét hallgatás? Miért nem tépi szét őket a baloldali sajtó, miért nem kutakodnak a Magyar Hüperiónban, a Pannon Frontban meg az ultrajobboldal egyéb fórumain? Nos, azért, mert ez az információ túl bonyolult a modern kor emberének. A neoprimitivizmus, a tömegmédia által kifejtett mindennapos butítás, a „cigánybűnözés” és a „rezsicsökkentés” zsigeri reakciókat célzó egybites frázisai nemcsak azokat a milliárdos neoliberálisokat védelmezik, akik a hazai baloldal pártjait vezetik, nemcsak azokat a Gucciban parádézó, cinikus és korrupt kokainistákat, akik a konzervatív kurzus meghatározó alakjai, de a Habsburgokért rajongó, középkori fantasyben utazó politikai középvállalkozókat is.
A következő és egyben utolsó részben a civil megmozdulásokat fogom szubjektíven (azért a saját szemszögemből, mert soknak, túlontúl soknak voltam tagja 🙁 ) bemutatni.
